Zene, film, színház, könyv

"A zene az az ajtó, amely elvezetett a rajzoláshoz, a fényképészethez és az íráshoz." (Layne Staley)

Edgar Allan Poe A Holló

  Allan Edgar Poe
  

   A holló  

 

 

   Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
   S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
   Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
   Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
    „Vendég lesz az „, így tűnődtem, „azért roppan künn a zár,
   Az lesz, más ki lenne már? „

   
   Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
   Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
   És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
   Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
   Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
   S földi néven senki már.
  
   S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
   Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
   Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
    „Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
   Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
   Az lesz, más ki lenne már? „
  
   Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
   S „Uram „, kezdtem, „avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
   Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
   Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
   Nem is hittem a fülemnek. „ S ajtót tártam, nyílt a zár,
   Éj volt künn, más semmi már.
  
   S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
   Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
   Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
   Nem búgott más, csak egyetlen szó: „Lenóra! „, - halk, sóvár
   Hangon én búgtam: „Lenóra! „ s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
   Ez hangzott s más semmi már.
  
   S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
   Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
   S szóltam: „Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
   No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
   Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
   Szél lesz az, más semmi már! „
  
   Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
   Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
   S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
   Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
   Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
   Ült, nem is moccanva már.
  
   S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
   Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
   S szóltam: „Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
   Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
   Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár? „
   S szólt a Holló: „Sohamár! „
  
   Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
   Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
   Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
   Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
   Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
   Kinek neve: „Sohamár. „
  
   S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
   Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
   Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
   S én szólék, alig sóhajtva. „Majd csak elmegy, messziszáll,
   Mint remények, mint barátok…holnap ez is messziszáll. „
   S szólt a Holló: „Soha már! „
  
   Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
    „Úgy lesz „, szóltam, „ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
   Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
   Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
   Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
   Ezt, hogy: „Soha - soha már! „
  
   S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
   Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
   És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
   Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
   Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
   Mért károgja: „Soha már! „
  
   Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
   Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
   S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
   Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
   S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
   Ő nem nyomja, - soha már!
  
   Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
   Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
    „Bús szív! „, búgtam, „ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
   Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
   Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár! „
   S szólt a Holló: „Soha már! „
  
    „Látnok! „, nyögtem, „szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
   Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
   Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
   Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
   Van…van balzsam Gileádban?…mondd meg!…lelkem esdve vár! „
   S szólt a Holló: „Soha már! „
  
    „Látnok! „, búgtam, „szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
   Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
   Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
   Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
   Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár? „
   Szólt a Holló. „Soha már! „
  
    „Ez legyen hát búcsúd! „, dörgött ajkam, „menj, madár, vagy ördög,
   Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
   Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
   Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
   Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár! „
   S szólt a Holló: „Soha már! „
  
   A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
   Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
   Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
   Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
   S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
   Fel nem röppen, - soha már!


   Fordította: Tóth Árpád

 

 

Ez is kedvenc verseim egyike

 

 

 

 

 …

Írd meg a véleményed!

A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges

John Tenniel illusztrációja 1858-ból a vershez pedig főleg nagy kedvencem, fantasztikusan kifejezi a misztikus és horrorisztikus stílusú versben elmondott rémtörténetet:
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/8/86/Tenniel-TheRaven.jpg 

/Az előző Kultúrásba először csak ezt a képet tettem be találós kérdésként, vajon melyik verset illusztrálja vele a művész, s ha jól emlékszem, nem jött rá felelet, amin igen elcsodálkoztam, hisz annyira nyilvánvaló.../
 

Köszi Bibi, hogy elhoztad ezt a verset!:)
Nekem is, és éppen Tóth Árpád fordításában. 
Pedig sokan lefordították, nagynevű költők is.

Idéznék egy cikkből, melyet ezzel kapcsolatban találtam:

"Edgar Allan Poe 1845-ben írta a költeményt, alighanem leghíresebb versét. Először Szász Károly próbálkozott visszaadni a vers tartalmát. Majd sorban születtek a többi fordítások a következő szerzők tollából: Lévay József, Ferenczi Zoltán, Kozma Andor, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Tóth Árpád, Pásztor Árpád, Csillag Imre, Harsányi Zsolt, Franyó Zoltán, Telekes Béla és Radó György. Ezek a változatok eléggé különböznek, egyedül a refrén magyar megfelelője hasonló a művekben: az angol „nevermore” fordítása a legtöbbször a „sohamár”, illetve Babits fordításában a „sohasem”, ezek adják ugyanis vissza a leginkább a szó hangulatát és hangutánzó, zenei tartalmát. Kosztolányi szerint a „sohamár” nem hangzik elég magyarosan, nem használjuk. Tóth Árpád szerint azonban ez sokkal kifejezőbb. Véleményem szerint az ő fordításában a leghitelesebb, legélvezhetőbb a vers."
http://www.egypercesek.hu/cikkek/edgarallan_070813/

Úgy látszik, másoknak is Tóth Árpád fordításában tetszik legjobban, nemcsak nekünk! :)))