A világtörténelem ötezer évét bemutató krónikát olvasgatom. Vaskos könyv, nem egyszerűen izgalmas, inkább tanulságos. Kibillenti az embert Európa centrikus megrögzöttségeiből. Különböző földrészek történelmét párhozamosan olvasva gyorsan szembesülünk, mondjuk azzal, hogy a Honfoglalás korában, Kínában már ismerik a lőport, az iszlám birodalomban már papírmalmok működnek, egy arab csillagász, nevezett Al-Battani pedig kiszámította az év pontos hosszát. Aztán rácsodálkozhatunk, hogy miközben éppen csak elkezdődik egy évszázados folyamat, amelynek a végén majd létrejön a Magyar Királyság és ezzel egy új állam születik Európában, a Föld túlsó szegletében Közép-Amerikában hanyatlásnak indul egy harcias nép, a maják állama, hogy aztán majd hétszáz évvel később a spanyol hódítók végképp fel ne számolják a még megmaradt gyenge maja faluközösségeket is.

A történelmi hullámvasút nem állt le. Új csillagok születnek, másoknak megkopik fényük. Elég valószínűnek tűnik, hogy az előttünk álló évszázad Kína és India felemelkedését hozhatja. A kérdés az, hogy Amerika és Európa bírni fogja-e a tempót.

Az emberek nem a történelem részeként élik életüket. Ez természetes. Egyszerűen csak boldogulni szeretnének, gyarapodni, gyerekeket nevelni, dolgozni. Békében, nyugalomban. De nem baj, ha eközben azért tudjuk valahol az eszünk vagy a lelkünk mélyén, hogy saját életünkön túl az is kérdés, hogy mondjuk ötszáz év múlva Európa és benne Magyarország emelkedő, vagy éppen hanyatló csillaga lesz-e a Földnek. A történelem arra tanít, hogy nincsenek bérelt helyek. Nem voltak a múltban, és nincsenek most sem.