Szudo

A valóra vált rémálom

1956.

"This is Hungary calling, this is Hungary calling........." hangzott a Klubrádió '56-os emlékműsorának felvezetése. Azonnal ráismertem a Szabad Európa rádió hangjára, ahogy 1956. november elején egy jellegzetes, drámai férfihang kért segítséget az ENSZ-től a magyar forradalom eltiprására érkezett szovjet tankok ellen. Azonnal ráismertem és a könnyeimmel küszködve emlékeztem az elsötétített szobában a rádióra tapadó apámra, aki akkor veszítette el a reményét a szabad életre egy nemzetttel együtt. Kilenc éves voltam, de teljességgel éreztem az események súlyát. Éreztem apám reménytelen hangjábói, a szomszéd baráttal folytatott beszélgetéseiből és a Szabad Európa rádió híreiből.  Éreztem a családom félelmét, a szorongást, hogy mi fog következni. Pedig a szüleim nem harcoltak, kivéve azt az egy tüntetést, amin anyám vett részt és amit a nők szerveztek Veszprémben (akkor veszprémi lakosok voltunk). Apám kétségbeesetten rohant utána, hogy hazahozza: "Nem érted, lőni fognak!" És utána tényleg lőttek, a veszprémi külső laktanyákban állomásozó szovjet katonákat vezényelték be a városba rendet csinálni. Az orosz csapatok bevonulása megpecsételte az ország sorsát, amit a forradalom lelkes hívei keserű csalódásal fogadtak. Sokan akkor indultak a nyugati határ felé. Apám is el akarta vinni a családot SAvájcba, ahol réges-régi kedves svájci ismerőseink voltak és vártak bennünket. Anyám azonban nem akart elmenni és én, a kilenc éves gyerek szintén tiltakoztam. A lelkem mélyén talán éreztem, hogy hazát nem olyan egyszerű cserélni (vagy csak az ismeretlentől féltem). Tehát maradtunk. Aztán valahogy minden elcsendesedett, a félelem beköltözött a lelkekbe. Az élet visszatért a régi kerékvágásba, a mindennapok túlélő küzdelmei elnyomták az emlékeket. És természetesen kezdetét vette az agymosás, ami az iskolákban is folyt és mi lassan elhittük, hogy kiszabadult börtöntöltelékek csináltak ellenforradalmat. A szüleink persze nem hitték, apám estékbe nyúló vitákban védte az igazságot. A renszerváltást sajnos, nem érte meg és talán ezért is rázott meg annyira a drámai férfihangon éterbe  sugárzott segélykérés újra hallgatása.

Ez az én személyes '56-om, amire én emlékszem, és nem szeretem az állami ünnepségeket. Ezt a mait meg különösen nem, ahol a hatalmas tér egyik felén a szónoki emelvény a hatalmasságokkal, vele szemben pedig jó nagy távolságban, valahol a Múzeum vonalában a tömeg. Nehogy közel kerüljenek a nagy vezetőhöz! Tiszta orosz vagy észak-koreai mentalitás. Aztán Horthy korszakot idéző parádé, az egyenruhák, a díszlépések pedig mind olyannak tűntek, mintha egy kis költségvetésű operettet látnánk. Ez volt a délelőtti Kossuth téri megemlékezés. A felüdülést csak a nagy vezető délutáni beszéde alatt felhangzó füttyszó és kereplőhang hozta meg, amikor a szónokot kiabálása ellenére sem lehetett érteni. De nem hiszem, hogy sokat veszített vele a közönség, bizonyára a szokásos aktuálpolitika, gyűlöletre és félelemkeltésre hangolt beszéd hangzott el. Nos, ez volt a hiuvatalosságok '56-ja.