Ortutay Gyula naplóját forgatom. A rendkívül bő jegyzetekkel, névmutatóval ellátott, gondosan szerkesztett napló első, 1954 végéig tartó része a napokban jelent meg. Ortutay a harmincas évek óta lényegében titokban írta naplóját - bár felesége valamikor a negyvenes évek elején egyszer beleolvasott a kéziratba, és ha jól értem ebből aztán nagy családi kalamajka lett -, és úgy rendelkezett, hogy halála után harminc évvel lehet kiadni a szöveget. A látszólag túlzott elővigyázatosságnak jó oka volt: Ortutay  metszően éles, helyenként személyeskedő(nek ható?) jellemzését adja kortársainak. Illyés, Erdey-Grúz, Szinyei Merse, Nagy László, Szerb Antal, Márai Sándor vagy a legjobb barát Radnóti Miklós életének mozaikjai tűnnek fel az oldalakon, mi tagadás, helyenként egyáltalán nem magasztos, nagyszerű, hanem éppen ellenkezőleg, kicsinyes, megalkuvó, sőt gyáva emberek képe rajzolódik ki a kortársakról, illetve egy-egy cselekedetükről, reakciójukról. A család dolgai mellett Ortutay pletykálkodik, elsősorban politikáról. Kitől, miről mit hallott. Nagy kár, hogy vagy fél évtized kimarad a Naplóból. Nem azért mert elveszett, hanem mert Ortutay egyszerűen a legizgalmasabb időszakban nem ült Írógépe elé. 1944 és 1952 között alig pár oldal született. Pedig a kisgazdának induló Ortutay ebben az időszakban nagyon közel kerül a politikához, miniszterséget vállalt, nyilván sokat írhatott volna a II. köztársaság felszámolásáról, a kommunista diktatúra kialakulásáról, és arról, hogy miként tolódik ő is egyre inkább balra, annyira, hogy aztán 54-ben személyesen kérje Rákositól, hogy felvegyék A Pártba (igen, ő írja az Magyar Dolgozók pártja nevét így, tulajdonnévként, határozott névelővel és nagybetűvel). Mindezzel együtt izgalmas, tanulságos kor- és jellemrajz a napló, amelynek még két kötete vár megjelenésre.

Érdemes volt ismét elővenni Márai naplóját is. Márai inkább elemez, távolabbról figyel, a történés helyett inkább az erkölcsről, lélekről, kultúráról, mozgatórugókról ír. Ortutay benne van az eseményekben, Márai inkább a peremén. A múlthoz való viszonyukban sokkal több a hasonlóság, különösen, ami fasizmust illeti, a jelenről, a jövőről azonban már nagyon mást gondolnak. 1946 közepén Márai azt írja: „Bizonyos, hogy a fasisztáknak semmiben nem volt igazuk; amit akartak, embertelen volt, kegyetlen ostoba, ostoba és céltalan. De abból, hogy a fasisztáknak nem volt igazuk, még nem következik, hogy a marxistáknak föltétlenül igazuk van. Az ördögöt nem lehet Belzebubbal kiűzni. Az ördögöt csak hittel, emberiességgel, műveltséggel lehet kiűzni."

A naplókat olvasva kételyem támad, hogy a történelem valóban nem ismétli-e önmagát. Az esztelenség, a bornírtság, az önzés és gyávaság épp úgy változatlan alakítója a politikának, a történelemnek, mint a becsületesség, a megbízhatóság, az őszinteség vagy az önzetlenség és a bátorság. És ezekből hasonló történetek kerekednek ki egy mástól nagyon távoli szituációkban. Azt is mondhatnám, hogy nincs sok új a Nap alatt, és ha tudni akarod, hogy mit hoz a holnap, lehet, hogy elég ha elolvasod, hogy mi történt tegnap.

Na, ez így is elég hosszú volt, pedig nem is erről akartam írni, hanem másik két szerzőről. Mihancsik Zsófinak jelent meg egy kiváló elemzése a Mozgóban, ma reggel olvastam. Bár bizarrnak tűnhet, de Fareed Zakaria, a Newsweek International szerkesztőjének A posztmodern Amerika című könyve (most jelenik meg a Demos gondozásában) apropóján szeretnék valamit róla írni. Ezt most nem kezdem el, de ígérem, hogy még a héten visszatérek erre a furcsának tűnő összehasonlításra.

A melegben meg mindenki vigyázzon magára. Az is veszélyes lehet, nem csak a politika :)