Járjuk a Balaton környéki falvakat. Barátoknál, ismerősöknél töltünk egy-egy estét, esetenként pár napot. Találkozunk írókkal, zenészekkel, -  mi tagadás - egy-egy politikussal is.

Mások ezek a nyáresti beszélgetések. Nagyobb a társaság, sok ismeretlen, vagy csak névről ismert ember tűnik fel egy délutánra, vagy estére összesereglett társaságban. A rövidnadrág, póló, papucs hétköznapisága rányomja a bélyegét a társalgásra is. Kicsit mindenki harsányabb a szokásosnál, a komoly szövegeket anekdoták tarkítják.

Nincsenek nagy vacsorák, az estéket egytálételek uralják. Na meg helyi borok. Nem nagynevű pincészetek ismert borait, inkább a még fel nem fedezett helyi termelők párszáz forintos fehér és rozé borait isszuk, de leginkább, ahogy már jó néhány éve, fröccsözünk.

A gyerekek is közénk ülnek. Hallgatják a felnőttek beszélgetését, el-eltűnnek, majd visszajönnek és bekapcsolódnak a társalgásba. Örülök, hogy velünk vannak, sőt, együtt vannak velünk, nekem ez kimaradt a gyerekkoromból.

Persze előbb-utóbb a politikánál kötünk ki, a társaság, az a világ amelyhez én, mi a legközelebb érezzük magunkat, tele van kérdéssel és bizonytalansággal. A jövő érdekel mindenkit, azt latolgatják, hogy miként fog alakulni a bal-liberális progresszió sorsa, milyen lesz Magyarország a következő években.
Erő és tisztaság sugárzik beszélgetőtársainkból. Egyik-másikukból tettvágy is. Bennük lehet a legnagyobb reménysége Magyarországnak.

Csaknem megríkatott Cseh Tamás.

Bálint, a maga 19 évével nem nagyon értette, hogy miközben a youtube-on  Cseh Tamás dalait hallgatom, miért fényesedik  a szemem a kesernyés-édes dalokra. A hetvenes évek közepén, 16-17 évesen, egy nem ismert, de vágyott világot jelentettek ezek a dalok. Nem voltak hozzá fogalmaim akkor. A szabadság dalai voltak, a nagyváros dalai. Őszinteséggel, (ön)iróniával, kisemberes csetlés-botlással, de a hétköznapot úgy megírva és elénekelve, hogy egyszerűsége maga volt a lázadás. Cseh Tamás bátrabb volt, mint mi legtöbben.

Nagyon lehetett őt szeretni. Fáj a szívem érte.