Magamat adom

Történetek, és ami eszembe jut róluk

És még így sem szólunk

Ma majdnem megölt a közlekedési lámpa. Mentem át a zebrán a zöldön, és háromnegyedúton elindultak az autók. Láttam, hogy nekik is zöld lett, miközben nekem zöld volt.

Jó nagyot ugrottam, és szerencsére az elinduló kocsi is lassan mozdult. Ha neki sárgán indul, most kórházban lennék.

Miután abbahagytam a remegést és a fogam közötti szitkozódást, gondolkozni kezdtem: mit lehet tenni? Holnap ugyanezen a zebrán akarok átjönni. Lehetőleg élve.

No de kinek kell szólni? És hogyan? És történik-e valami, ha szólok? 

Aztán azon gondolkoztam: szólna-e bárki? Veszi-e az ember az időt és fáradságot, hogy keresgélni kezdje, hová kell fordulni? Felvegye a telefont (pénzbe kerül!), megírjon egy levelet... Majd elkönyvelem, hogy rossz a lámpa, és kész. Alkalmazkodom. Megvárom, míg nem jön autó. Mintha nem lenne lámpa. Védd magad, úgysem véd meg senki.

Aztán rögtön leteremtettem magam: hiszen ezt csinálja mindenki, én pedig nem mindenki vagyok. Igaz, legutoljára akkor volt sikerélményem, hogy szóltam valamiért és megjavult, amikor üzenetet hagytam az önkormányzatnál, hogy lyukas a játszótéren a műanyagcsúszda, és megsérülhetnek rajta a gyerekek. Hivatali időn túl voltunk, csak egy üzenetrögzítő vette fel. De mikor legközelebb arra jártunk, másnap, már új csúszda volt. Mikor is volt az? Majdnem húsz éve.

Azóta sok olyasmit láttam, ami rossz. Szóltam is, ha tudtam. Nem azért, mert buzgómócsing lennék, de valakinek kell tennie valamit!

A sikerélmény meg nem jött. Elfásultam, ahogy szinte mindenki. Az ember menekülőútvonalakat alakít ki magának, kiépít egy burkot, ha szerencsés, a családjával, amiben napról napra tud létezni. Ahol viszonylag védettnek érezheti magát. Felkel, ha tud, dolgozik, törődik a közvetlen környezetével. Mással nem bír. Annyit kell dolgozni, hogy meg lehessen egyáltalán élni, meg ellátni a gyerekeket, gondozni a beteg, idős rokonokat. Valami jövőt, reményt  látni ott, ahol nincs. Csökkentették az éjszakai pótlékodat 15 százalékra? Vagy ki se fizetik? Legalább nem építettek le, még megvan a munkád. Majd összehúzzátok magatokat. Bezárt a faluban az egyetlen kisbolt? Majd 30 kilométerről cipeled a tejet-kenyeret. Új buszokat vett a közlekedési vállalat, de nem lehet rajtuk kapaszkodni? Á, csak egy újabb kellemetlenség. (Minden nap!)  Olyan a busz menetrendje, hogy nem éri el a vonatot? Majd vársz egy órát a következőre. Használhatatlan a vadonatúj bicikliút? Majd nem ott biciklizünk. Kötelező hittanra kell járatni a gyereket? Na bumm, majd elmeséled neki, hogy nem úgy van ám minden, ahogy az iskolában mondják. Nehéz lesz, ha azt akarod, hogy azért közben tanuljon is.  Felvételizik a gyereked, és összeomlik a kötelezően használandó információs rendszer? Á, majd azért csak lesz valami. 

Megtanulod, hogy az élelmiszer, amit a pénzedből meg tudsz venni, fogyasztásra alig alkalmas. Hogy a vasaló eldobható, sőt, el is kell dobni. Megtanulod, hogy a benzinkútnál sokszor át akarnak verni. Megtanulod, hogy az ügyeletes orvos nem jön ki a beteg apádhoz. De ha bementek hozzá és még ott is van, akkor sem tud semmit mondani, mert nem ért hozzá, hiszen tulajdonképpen még nem is orvos.

Még bírjuk. Még létezünk. Csináljuk napról napra, kerülgetjük a naponta keletkező, újabb és újabb csapdákat. Amik azért lettek, mert nem szóltunk. Vagy nem szóltunk időben. Eltűrtük, hogy hozzá nem értők intézzék a dolgokat. Eltűrtük, hogy olyan helyzetet teremtsenek, amikor már nem is tudunk, vagy nincs energiánk, szólni.

Én mindenesetre bejelentem azt a lámpát. Végülis az életem múlik rajta. Meg mindazoké, akik ott közlekednek. Hátha mégis megjavítják.