Charles Baudelaire.:Kárhozott asszonyok.

Kikönyökölve mély, süppedő párnadombból,
míg lámpák illatos, halovány fénye dől,
Hyppolita a bús, nagy ölelésre gondol,
mely élte függönyét most lebbentette föl.

Zivatartól zavart szemmel úgy nézi tiszta
fiatalsága tűnt egének messzijét,
mint fáradt utazó fordítja sírva vissza
a reggel elhagyott kék táj felé fejét.

Megtört szemeiben a könnyek lomha nedve,
a bágyadt, tompa kéj, amellyel föltekint,
s két karja, hasztalan fegyverként szertevetve,
kényes szépségének bús szolgálója mind.

Lábánál hangtalan - még rajta kéje láza -
Delphine heverve vad szemekkel ég s figyel
erős állat gyanánt, ki zsákmányát vigyázza,
melyet fogaival jegyzett magának el.

Térdein az erős szépség a gyenge mellett
diadala borát issza gőggel teli,
s felé nyújtózva lágy kéjjel a karcsú termet
édes köszönetét lankatag szürcsöli.

Keresi halovány áldozata szemében
a néma éneket, melyet a kéj dalol,
a hálaéneket, mely mint sóhaj az éjben,
lassan dereng elő a szempillák alól.

- »Mit szólsz, Hyppolitám, ez édes lanyhasághoz?
Megérted végre hát, mennyire nem szabad,
hogy durvább szerelem vad számumának áldozz
hervadni ennyi bájt: első rózsáidat?

Csókjaim könnyűek, mint a tiszavirágnak
nyomai tiszta nagy esteli tó felett;
de szeretőidé majd oly mélyen bevágnak
szívedbe, mint ekék és súlyos szekerek.

Úgy mennek rajtad át, mintha porba kavargott
úton ökörfogat megy kímélettelen...
Szívem, Hyppolitám, fordítsd felém az arcod
te egész mindenem! te édes-egy felem!

Fordítsd felém szemed, mely kék ég s csupa csillag!
csak egy tekinteted isteni balzsamát:
és titkos gyönyörök sötét kútjai nyílnak,
oly szent, nagy álmokat igézek én reád!«

S szólt most, ifjú fejét emelve, Hyppolita:
»Hálátlan nem vagyok, s semmit se bánok én,
de, Delphine, szívemet valami elszorítja,
akár egy végzetes tivornya reggelén.

Érzem lecsapni rám szárnyát a rémületnek
s fekete fantomok zilált bataillonát,
amelyek nyugtalan s véres úton vezetnek,
véres, s mindenfelől zárt horizonton át.

Mondd, ha tudod, okát különös zavaromnak:
mily titkos, ritka bűnt követtünk el ma itt?
Megborzongok ha szólsz, s szólítasz ,angyalom!'-nak,
és mégis ajkamat úgy vonzzák ajkaid.

Ne vesd hát oly vadul szemednek parazsát rám,
lelkem nővére, kit örökre szeretek,
szeretek, bár te vagy nem-alvó-lángú máglyám,
és a pokol nekem teveled kezdetett!«

Delphine, mint Pythia, vas triposzán tiporva,
s rázva fején a vad, tragikus fürtöket,
a végzetes szemű, zsarnokul válaszolja:
- »Poklot a szerelem előtt ki emleget?

Örökös átok a hasztalan álmodóra,
kitől a képtelen, bús balgaság kitelt,
mely meddő bölcsesség vitáiba fonódva
a szerelembe is erényt és bűnt kevert!

Aki hőt és fagyot akar, reggelt meg estét
keverni misztikus összhangba szüntelen,
az olyan sohasem hevíti béna testét
a vörös nap tüzén, amely a szerelem!

Menj csak, ha akarod, a bamba vőlegényhez,
kegyetlen csókjait tűrni szűz testeden:
borzalommal teli hozod majd vissza kényes
lelked és meggyötört kebleidet nekem...

Csak egy úrnak lehet szolgálni e világon!« -
mondta, s a gyermek így kiálta rá naiv
fájdalmában: »Jaj, az örvényt már nyílni látom!
magamban érzem azt! s ez az örvény a szív!

Oly mély ez mint az űr, és úgy ég mint a vulkán.
Vad szörny! mely áldozat lehet elég neki,
az ádáz Fúria szörnyű szomját eloltván,
ki fáklyát hordoz és vad vérét égeti?

Jer hát, jer! s függönyünk mindentől messze zárjon:
nyugtasson legalább e bágyadt gyöngeség!
Tudatom oltsa el mély öledben az álom,
s leljem meg kebleden a mély sírok hűsét.«

- Szálljatok, szálljatok örökös poklotokban,
szálljatok lefelé, szegény áldozatok,
s az örvény fenekén, a szörnyű forgatagban,
mely nem égből ered, kínban forogjatok,

és korbácsolva, más bűnökkel, összevissza,
vak árnyak, vágyatok mélyéig érve, és
őrjöngő lelketek semmi se csillapítsa;
kéjeitek közül keljen a büntetés!

Soha még friss sugár nem ért barlangotokba;
melynek résein át miazmás permeteg
szivárog, különös fényjátékban lobogva,
s iszonyú illatát beissza testetek.

Meddő kéjeitek fanyar emléke marja
bőrötök vánkosát, és fájó szomja bánt;
s a vak vágyakozás dühös szelű viharja
csavarja húsotok vén lobogó gyanánt.

Távol az eleven világtól, elítélve,
bolygva pusztákon át, mint éhes farkasok,
a bennetek levő végtelentől kísérve,
ó szent rendetlenek! s üldözve, fussatok!
Babits Mihály

Kárhozott asszonyok.

Kikönyökölve mély, süppedő párnadombból,
míg lámpák illatos, halovány fénye dől,
Hyppolita a bús, nagy ölelésre gondol,
mely élte függönyét most lebbentette föl.

Zivatartól zavart szemmel úgy nézi tiszta
fiatalsága tűnt egének messzijét,
mint fáradt utazó fordítja sírva vissza
a reggel elhagyott kék táj felé fejét.

Megtört szemeiben a könnyek lomha nedve,
a bágyadt, tompa kéj, amellyel föltekint,
s két karja, hasztalan fegyverként szertevetve,
kényes szépségének bús szolgálója mind.

Lábánál hangtalan - még rajta kéje láza -
Delphine heverve vad szemekkel ég s figyel
erős állat gyanánt, ki zsákmányát vigyázza,
melyet fogaival jegyzett magának el.

Térdein az erős szépség a gyenge mellett
diadala borát issza gőggel teli,
s felé nyújtózva lágy kéjjel a karcsú termet
édes köszönetét lankatag szürcsöli.

Keresi halovány áldozata szemében
a néma éneket, melyet a kéj dalol,
a hálaéneket, mely mint sóhaj az éjben,
lassan dereng elő a szempillák alól.

- »Mit szólsz, Hyppolitám, ez édes lanyhasághoz?
Megérted végre hát, mennyire nem szabad,
hogy durvább szerelem vad számumának áldozz
hervadni ennyi bájt: első rózsáidat?

Csókjaim könnyűek, mint a tiszavirágnak
nyomai tiszta nagy esteli tó felett;
de szeretőidé majd oly mélyen bevágnak
szívedbe, mint ekék és súlyos szekerek.

Úgy mennek rajtad át, mintha porba kavargott
úton ökörfogat megy kímélettelen...
Szívem, Hyppolitám, fordítsd felém az arcod
te egész mindenem! te édes-egy felem!

Fordítsd felém szemed, mely kék ég s csupa csillag!
csak egy tekinteted isteni balzsamát:
és titkos gyönyörök sötét kútjai nyílnak,
oly szent, nagy álmokat igézek én reád!«

S szólt most, ifjú fejét emelve, Hyppolita:
»Hálátlan nem vagyok, s semmit se bánok én,
de, Delphine, szívemet valami elszorítja,
akár egy végzetes tivornya reggelén.

Érzem lecsapni rám szárnyát a rémületnek
s fekete fantomok zilált bataillonát,
amelyek nyugtalan s véres úton vezetnek,
véres, s mindenfelől zárt horizonton át.

Mondd, ha tudod, okát különös zavaromnak:
mily titkos, ritka bűnt követtünk el ma itt?
Megborzongok ha szólsz, s szólítasz ,angyalom!'-nak,
és mégis ajkamat úgy vonzzák ajkaid.

Ne vesd hát oly vadul szemednek parazsát rám,
lelkem nővére, kit örökre szeretek,
szeretek, bár te vagy nem-alvó-lángú máglyám,
és a pokol nekem teveled kezdetett!«

Delphine, mint Pythia, vas triposzán tiporva,
s rázva fején a vad, tragikus fürtöket,
a végzetes szemű, zsarnokul válaszolja:
- »Poklot a szerelem előtt ki emleget?

Örökös átok a hasztalan álmodóra,
kitől a képtelen, bús balgaság kitelt,
mely meddő bölcsesség vitáiba fonódva
a szerelembe is erényt és bűnt kevert!

Aki hőt és fagyot akar, reggelt meg estét
keverni misztikus összhangba szüntelen,
az olyan sohasem hevíti béna testét
a vörös nap tüzén, amely a szerelem!

Menj csak, ha akarod, a bamba vőlegényhez,
kegyetlen csókjait tűrni szűz testeden:
borzalommal teli hozod majd vissza kényes
lelked és meggyötört kebleidet nekem...

Csak egy úrnak lehet szolgálni e világon!« -
mondta, s a gyermek így kiálta rá naiv
fájdalmában: »Jaj, az örvényt már nyílni látom!
magamban érzem azt! s ez az örvény a szív!

Oly mély ez mint az űr, és úgy ég mint a vulkán.
Vad szörny! mely áldozat lehet elég neki,
az ádáz Fúria szörnyű szomját eloltván,
ki fáklyát hordoz és vad vérét égeti?

Jer hát, jer! s függönyünk mindentől messze zárjon:
nyugtasson legalább e bágyadt gyöngeség!
Tudatom oltsa el mély öledben az álom,
s leljem meg kebleden a mély sírok hűsét.«

- Szálljatok, szálljatok örökös poklotokban,
szálljatok lefelé, szegény áldozatok,
s az örvény fenekén, a szörnyű forgatagban,
mely nem égből ered, kínban forogjatok,

és korbácsolva, más bűnökkel, összevissza,
vak árnyak, vágyatok mélyéig érve, és
őrjöngő lelketek semmi se csillapítsa;
kéjeitek közül keljen a büntetés!

Soha még friss sugár nem ért barlangotokba;
melynek résein át miazmás permeteg
szivárog, különös fényjátékban lobogva,
s iszonyú illatát beissza testetek.

Meddő kéjeitek fanyar emléke marja
bőrötök vánkosát, és fájó szomja bánt;
s a vak vágyakozás dühös szelű viharja
csavarja húsotok vén lobogó gyanánt.

Távol az eleven világtól, elítélve,
bolygva pusztákon át, mint éhes farkasok,
a bennetek levő végtelentől kísérve,
ó szent rendetlenek! s üldözve, fussatok!
Babits MihályBöcklin Arnold: tavaszi est

Írd meg a véleményed!

A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges

Van egy gyűjtemény Babits fordítások, a címe Erato és ott csupa erotikus vers fordítása van a XX század előig bezárólag  a latin és görög  költőktől kezdve  Catllus Szapphó  stb :))

Érdekes, hogy pont Babits fordította le ezt a leszbikus verset. Nagy kihívásnak érezhette!