Van Angyalföldön egy nagyon jó kis borozó. Nem akarok itt az alkoholnak reklám lehetőséget biztosítani, a vendégkörnek pedig „diplomát” osztogatni, azonban van néha olyan alkalom, amikor egy-egy beszélgetésre érdemes oda figyelni.

A Tanár úr, egykor magyar – történelem szakon végzett, és tanított is lelkiismeretesen. Aztán, ahogy teltek múltak az évek, pedagógus társaival szembe került, már ami a politikát illeti. Megszólták, amiért március 15.-én nem malomkerék nagyságú kokárdát viselt, és nehezteltek rá, mert a nagy író „népgyűléseire” nem volt hajlandó elmenni. Előbb kiközösítették, majd az első adandó alkalommal megszüntették munkaviszonyát. Most, hajléktalan, bánatos alkoholista, - akinek egy - egy megnyilatkozására érdemes odafigyelni.

Halhatatlan mondása:

-„Ki korán kel, többet tud lopni”….

Év értékelő beszédet mondott az ellenzék vezére.

Akit érdekelt, meghallgatta, sőt abban a bizonyos kereskedelmi televízióban az ismétlést is megnézhette. Sokan megnézték, meghallgatták, és nem értették. Csak amolyan kocsmai szinten volt róla szó, aztán Tanár úr is véleményt mondott. Megpróbálom visszaadni úgy, ahogy emlékszem rá….... „Isten, Haza, Család!

A magyar történelem során, ezekkel, a jelszavakkal nagyon sokan, nagyon sokszor visszaéltek. Aki emlékszik még a tanulmányaiból a Rákóczi szabadságharcra, az jól tudja, hogy a jelmondatok egyike, maga a „SZABADSÁG” volt. Az egyszerű emberek, akik ténylegesen vágyták a szabadságot, hittek Istenben, és annak igéjében, tömegesen vonultak a fejedelem zászlaja alá. A nemes urak pedig számítóak voltak. Harcolnának ők, adnák javaikat, de hűségükért cserébe, még több jobbágyot, még jobb, nagyobb földterületet szerettek volna megszerezni. Kuruc lett a nemesség, ütötték a labancot, ahol érték, és egykori földbirtokos társaiktól vették el a földeket, javakat, hiszen a győztes oldalán álltak. A nép pedig, az egyszerű nép, hitt nekik, és adták életüket azért, hogy uraiknak több jusson… Fordult a kocka, a hadi szerencse elveszett, és vele a hit is, már ami a nemességet illeti. Egymás után árulták el vezérüket, magát a szabadság hitét, és vele az egyszerű harcosokat, magát a népet. Elveszett Isten, elveszett a Szabadság, elveszett a Haza, de jóllakott a nemesség, mert elárulni a népet nem bűn, „csak egy kis okosság”.

1848 a Magyar Szabadságharc is elbukott! A jelszavak közt ismét ott volt az Isten, a Haza, a Szabadság, és itt-ott, a Család is. Amíg „szaladt a ló”, sokan voltak, akik hirdették az eszmét. Aztán, amikor már látszott, hogy minden elveszett, a haza urai ismét árulókká váltak, és behódoltak a császárnak. Csak a nép, az Isten adta nép, szenvedett tovább, és ette a keserű kenyeret. Árulás, árulást követett, és a XIX. századból, így léptünk tovább. Az I. Világháborúba is az uralkodó osztály vitte a népet, volt jelszó, az Isten, a Haza, a Becsület, és később a Család védelme… Az egyszerű emberek milliói pusztultak el a csatatereken, a gazdagok, a polgárok pedig élték nagyvilági életüket. Az Ő életük, hazaszeretetük a pénz volt, és ebben a mai napig változás nincs.

Árulások sorozata, a magyar történelemben igazából a XX.. században teljesedett ki. Az uralkodó osztály, a nagytőkének nem volt fontos a Trianoni határozatok ellenzése. Egyesek igen jól jártak, a kisemberek pedig ismét csapdába estek. A nagytőke bűne, máig ránk nyomja bélyegét! Hitler oldalán – ismét csak a gazdagok szája íze szerint – beléptünk a háborúba. Megtámadtuk a Szovjetuniót, azt a népet, amelyik nem ártott a Magyar Nemzetnek, amelynek egyetlen katonája sem akart magyar földre lépni, területet birtokolni. Kardélre, és szuronyra tűzték az orosz csecsemőket, partizánvadász alakulatok büntetőakciókat hajtottak végre egy másik ország területén.  Isten, Haza, Család! – volt a jelszó, amivel a katonák a frontra mentek, és pusztultak ezrével, amíg itthon, a nagytőkések pezsgőben fürödtek, a nagypolgárok pedig, hazafias dalokat énekeltek! Szerbiában is megmutattuk, hogy mit tudunk tenni Isten nevében. Hideg napok, - ugye ismerős történet – a Duna jege alá lőtt nők, asszonyok, gyermekek, öregek… nevében, védelmében. Aztán ugyancsak itthon, a Duna partján emberek ezreit lőtték a folyóba az árpád sávos gazemberek, és jelszavuk, a már megszokott volt.