Csalódott vagyok .1988 őszén egy gellérthegyi bérelt  lakásban -naná hogy nem a Havannán- a Fidesz ideiglenes vezetősége beszélgetett arról, hogy mi a teendő.
Akkor még azt gondoltam, hogy mára több eszük lesz. Nem lett. Akkor még, részben Deutsch/für/Tamás , Rockenbauer, Széchenyi és Fodor diktálták a tempót, ma már sehol sincsenek. Rockenbauer Zoltán vitte a szót. Arról beszélt, hogy 1988 augusztusában, még csak nyolcszázan lehettek fideszesek, de októberre már vagy ezerháromszázan voltak. Akkor még Fodor Gábor, aki a Fidesz alakuló kongresszusán is elnökölt, ilyeneket beszélt: a demokrácia idegölő és unalmas. Mert a másikat is meg kell hallgatni. Ezért a terror gyorsabb és  célravezetőbb. Széchenyi Mihály sem akart lemaradni, szerinte a régi szelek új módon fütyülnek. Mi nem kormányzópárt akarunk lenni, mondta Fodor, hanem bele akarunk szólni a döntésekbe. Szívesen látunk mindenkit sorainkban, az eurokommunistáktól a polgári radikálisokig. Hát így álltunk abban az időben. Csalódott vagyok. Sok víz lefolyt azóta a Dunán, de magyar betegségeinktől azóta sem tudtunk megszabadulni. Deutsch volt már minden , a brüsszeli EP- elfekvőben merenghet az akkor elhangzottakon, az akkori vágyakon és elképzeléseken. Rockenbauer Zoltán a szépreményű üstökös- politikus , mára elfogyott művészettörténész lett, a kigolyózott. Széchenyi is eltünt a süllyesztőben, Fodor kacskaringós útját a politikai labirintusban pedig mindannyian tudjuk. Csalódott vagyok, hogy ennyi idő után is meg lehet etetni a nemzetet sületlenségekkel és el lehet fogadtatni a rendszerváltást kihasználó politikai konjuktúra lovagokat, akik azt hiszik magukról, hogy ezáltal majd felkerülnek a magyar történelem dicsőséglapjaira. Csalódott vagyok, mert az akkori ifjú titánok, bár volt képük egy kommunista újratemetésén szavalni nagy hevülettel, mára éppen az általa sokszor hangoztatottakat hagyják figyelmen kívül:
" ...mert nincsenek örökérvényű, megváltoztathatatlan, tértől és időtől, a konkrét viszonyoktól függetlenül alkalmazható tanítások..." Ma már Nagy Imrére hivatkozni snassz nekik, de újratemetése jó ürügy és alkalom volt feltüzelni az embereket és sütögetni  egzisztenciájuk pecsenyéjét, a jövőre gondolva.

Dühös vagyok. A pimaszságért, amivel feledtetni akarják mindazt ami a mai napig sem évült el. Ezüsthajóstól és Happy-andestől, Kaya-Ibrahimostól és Josip Totostól, az Energolos elítélteknek, korábban adott Széchenyi terves támogatásoktól, a  Varga Tamás, Várhegyi és Kövér Szilárd ügyekig. De folytathatnánk a sort napestig, ha mi is az ő taktikájukat követnénk. De nem követjük. A törvénysértésekkkel foglalkozzanak azok, akiknek az a dolga! A politika szegénységi bizonyítványa , ha érdemben már nem tud mással virítani ellenfeleivel szemben, mint azok tagjainak törvénysértéseivel. Ahelyett, hogy fölvonultatnák mindazt, amit majd tenni akarnak, ha a demokratikus politikai vetésforgó kezükbe adja  a jogosítványt. Dühös vagyok, mert nem erről beszélnek ma sem. Hanem helyettes szóvivőjük útján azt kiabálják, hogy korrupt, hazug emberekkel csak az vitatkozik, akinek elment a józan esze! Ennyi telik tőlük, ennyire futja. Hogy a gazdaság talpra állítását, a szociális biztonság megteremtését a fideszesek, hogyan s miképpen képzelik el, arról mélyen hallgatnak. Hogy az általuk favorizált nemzeti ügyekben mit szándékoznak tenni, milyen konkrét intézkedéseket kívánnak bevezetni, arról hallgatnak! Hogy miért? Mert az veszélyforrás lehet számukra. Mert szavazatvesztéssel járna, ha az emberek idő előtt megtudnák, mit is akarnak ők azon kívül , hogy a hatalmat gyakorolhassák.Semmit. Semmit sem akarnak, a hatalom mámorától való lerészegedésen kívül. Mert ha nem így lenne, akkor előjönnének a farbával, azzal, hogy mi ezt így , azt meg úgy fogjuk csinálni.Vajon mi lehet az oka a már említetten kívül annak, hogy hallgatnak a programjukról? Dühös vagyok azért is, mert nincs még egy nemzet Európában a magyaron kívül, ahol a nemzet érdekét szem elől tévesztve, ennyire széthúzott volna kormány és ellenzék, mint nálunk a gazdasági válság gyógyításában és az azt megelőző reformtörekvésekben. Mindenütt összefogtak, csak mi magyarok nem tettük ezt! A világ előtt ez a valódi tekintélyvesztése hazánknak nem az, amit az ellenzék vezetője sugallni igyekezett.

Csalódás és düh márpedig többféle van. Nem a legtisztességesebb dolog ezekkel manipulálni a tömegeket. Különösen akkor nem, amikor enélkül is megvan a maguk baja. Majd a költészet napján elválik, ahogy a költő is mondta, végül mindenki csalódik, akit anya szült, ha küzd, ha kibékül, mert vagy ebbe, vagy abba fog  belehalni. Nem kell hát a csalódást a szájára venni annak, aki egy kommunista újratemetését használta fel politikai karrierjének építésére, ma meg a szocialistákat szélsőséges erőként mutatja be, húsz éves szellemi fejlődésének eredményeként. A csalódást hagyja meg nekünk. S legyen övé a düh. Az való neki, meg az általa és eszmetársai által szétzilált ország torzszülöttjeinek, a magukfajtáknak.Legyenek ők azzal boldogok! Titkolni úgysem tudták, az eltelt nyolc esztendőben! Ami pedig a józanságot illeti, belátom, hogy hatalomittasan nem könnyű erről beszélni. Ami  az erőt illeti, azt szavakban fitogtatni , bármilyen tartalommal is, nem túl meggyőző dolog, tettekkel bizonyítani inkább szerencsés. De ha már szavakban kell, akkor legyen erőnk és bátorságunk, legalább a szélsőségeseknek mondottakat nevesíteni. Talányos körülírásokkal operálni, még akkor is, ha tudható, hogy kikről van szó, nem éppen az erő jele. Csalódás és düh, így többféle irányban és többek részéről is keveredhet, badarság abban a hitben tetszelegni bárkinek, hogy ő tudja csak egyedül megmondani azt, hogy kik és miért csalódottak és dühösek. Mert a dolgok nem fehérek és feketék, hanem fehérek is, meg feketék is.